Amilyen felszabadító, éppoly ritka is az effajta találkozás. E családi ház a ritka kivételek sorába tartozik: külseje egyértelműen előrevetíti, ami bent fogadja a vendéget, aki elégedetten nyugtázza: lehet harmóniát teremteni a világban. A ház fegyelmezett megformálását a szakma is jutalmazta: az Ytong téglából készült épület a 2010-es Év Háza pályázaton a Xella Magyarország különdíját nyerte. Márpedig a saját harmónia minden egyébnél fontosabb – ezt gyakran csak az idő múlásával vesszük tudomásul. Kezdetben a trendek, az ideálok dominálnak. Lassan ébredünk rá, hogy a ránk kényszerített versenyben szükségünk van egy biztos pontra, ami a lehető leginkább azonos az énünkkel – amit valóban otthonnak nevezhetünk. Mindenki másutt húzza meg otthona határait: van, akinek egy hatalmas nejlonszatyor jut, vannak, akik falak mögé rejtik identitásukat, és van, akinek nem azért nincsenek falai, mert csak szatyorra futja. A többség azonban a középső kategóriába tartozik, és nagyon nem mindegy, hogy a falak mit mutatnak, mit takarnak.
Családi házat tervezni az építész számára sem könnyű műfaj. Pszichológusként empátiával kell azonosulnia a megrendelők életvitelével, ugyanakkor saját építészeti ideálját sem adhatja fel az alkotás során. A vidéki városban épült családi ház lakói is, tervezői is fiatalok, ennek ellenére imponáló biztonsággal tudták, mit akarnak, és mi való nekik. Ez már a telek kiválasztásakor beigazolódott. A városszéli zsákutcát csendes fekvése, falusias jellege miatt választották. A telek nem nagy, de józanul mérlegelve a család életvitelét, nagyobbra nem is áhítoztak. A viszonylag kis alapterület miatt kétszintes házat építettek, az eredetileg elképzelt lapostetős, egyszintes lepény alakú épület helyett. Ezt a jókora szemléletbeli ugrást azonban láthatólag nehézség nélkül leküzdötték, ebben már segítségükre volt Kószó István építész is.
A teljes cikk itt olvasható.