Alternativ Energia www.alternativenergia.hu
Kapcsolódó cikkek
Még nem késő pályázni a 2,5 millió forintos állami energiatároló támogatásra! Kattintson ide! (x)
Az Északi-sarkvidék ma már nem a „béke szigete”, hanem a nagyhatalmi versengés egyik legérzékenyebb frontvonala – mindeközben a régió a Föld leggyorsabban melegedő térsége. Grönland jégtakarójának olvadása a globális tengerszint-emelkedés ötödéért felel, az arktiszi együttműködés alapját adó Északi-sarkvidéki Tanács pedig 2022-ben, az ukrajnai háború kitörésével megingott, és azóta csak romlik a helyzet. Papp Zsanett Gréta klíma- és energiapolitikai elemző, az European Geosciences Union szakpolitikai munkacsoport-vezetője február elején részt vett a tromsøi Arctic Frontiers konferencián. Cikkében személyes grönlandi tapasztalataira is támaszkodva elemzi, miért nem csupán a régió biztonságpolitikai eszkalációjára, hanem helyi társadalom és infrastruktúra, valamint a tudományos együttműködések stabilizálására lenne szükség az Arktiszon. Az elmúlt év során rendkívül intenzív politikai és médiaérdeklődés irányult az Északi-sarkvidékre, különösen Grönlandra. A kommunikációs hadviselés jelentős része közvetlen következménye volt az Egyesült Államok biztonságpolitikai számításainak, ideértve a nemzetbiztonságot, a rakétavédelmet, más szereplők hozzáférésének megakadályozását (a Monroe-doktrína továbbfejlesztése Donald Trump amerikai elnök második adminisztrációja alatt), az ásványkincsek felfedezését, a szövetségesekbe vetett bizalom megingását, valamint az ingatlanüzlet-szerű gondolkodást egyaránt.
Az elmúlt egy év intenzív nyomásgyakorlása után Donald Trump a davosi Világgazdasági Fórumon érezhetően visszalépett az eszkalációtól: kijelentéseivel gyakorlatilag kizárta az amerikai érdekek katonai úton történő érvényesítését, legalábbis Grönland vonatkozásában. Elmondása szerint közte és Mark Rutte NATO-főtitkár között egy hosszú távú megállapodás kereteiről alakult ki konszenzus, amely a jövőben Grönlandra, tágabb értelemben pedig az Északi-sarkvidék egészére kiterjedő együttműködés alapját képezheti. Függetlenül attól, hogy a szigetet érintő kooperáció milyen új vagy kibővített intézményi és politikai formát ölt majd, Jens-Frederik Nielsen grönlandi miniszterelnök a müncheni biztonságpolitikai konferencián egyértelmű üzenetet fogalmazott meg: Grönland önrendelkezése sérthetetlen „vörös vonal”, amely kérdésében Grönland és Dánia teljes összhangban van. Mindezek ellenére már most valószínűsíthető, hogy Washington szerepének újradefiniálása során a grönlandi fél tényleges beleszólási lehetőségei erősen korlátozottak lesznek, és a döntések Grönlanddal, de nem feltétlen a helyiek érdekei mentén születnek maid meg.
Miközben Grönland mintegy 57 ezer fős lakossága nap mint nap viseli a Trump területi ambíciói által gerjesztett válság következményeit, a nemzetközi közösség érdemben alig reagál arra a tartós pszichés és társadalmi nyomásra, amely a lakosságot éri. A közösség egy szinte végtelen spekulációs spirál és az azonnali állásfoglalásokat kikényszerítő megkeresések kereszttüzébe került – az inváziótól és annektálástól kezdve a felvásárláson át az integrációig terjedő igényekkel szembesülve. A nyomás oly mértékűvé vált, hogy a sziget politikai vezetése, az akadémiai szféra és a helyi közösségek szereplői egyaránt fokozatosan visszahúzódtak a nyilvánosságtól: kerülik az interjúkat, és tudatosan egységes, ugyanakkor felszínes kommunikációra törekednek. A társadalmi biztonság, a mentális terhelés és a közösségi ellenállóképesség és a helyi infrastruktúra hiányának dimenziói rendszerint háttérbe szorulnak a klasszikus, államközpontú biztonságpolitikai narratívák mögött. Ezért érdemes feltenni a kérdést, hogy ha szükség van a biztonsági garanciák bővítésére az Északi-sarkvidéken, akkor mégis kinek a biztonságáról beszélünk, és milyen áron?
Az őslakos közösségek hangja elvész a geopolitikai zajban
Miközben a világ a klímaváltozás gyorsuló hatásaival küzd, az Északi-sarkvidék egyre kevésbé mint sérülékeny ökoszisztéma jelenik meg a címlapokon, hanem sokkal inkább a nagyhatalmi versengés stratégiai célpontjaként. A rendre a biztonságiasítás (securitization) nyelvén megfogalmazott érvek – az önrendelkezés, a területi integritás, a nemzetközi jog, a tudomány és a közösségi kohézió elemi szerepének folyamatos megkérdőjelezése – súlyos társadalmi hatással járnak a régióra nézve. A médiahírek nagy része ugyanis arra ritkán tér ki, hogy az Északi-sarkvidék militarizációja milyen környezeti és társadalmi árat követel egy olyan régióban, amely már így is a globális felmelegedés leggyorsabban változó frontvonala. Az Északi-sarkvidék a Föld leggyorsabban melegedő régiója: átlaghőmérséklete közel négyszer gyorsabban emelkedik, mint a globális átlag.
Grönland jégtakarójának olvadása a globális tengerszint-emelkedés mintegy 20%-áért felelős, ami évente körülbelül 0,8 millimétert jelent. Az eddigi klímakutatások alapján a grönlandi permafroszt nagymértékű olvadása olyan láncreakciókat indít el, amelyek erősebb hőmérsékleti anomáliákhoz, aszályokhoz és időjárási szélsőségekhez vezetnek többek között Európában is (nyári extrém hőhullámok és az idei, évtizedek óta nem látott méretű téli szélsőséges hidegbetörések). Emellett az atlanti meridionális áramlási rendszer (AMOC) – amelynek része a Golf-áramlat is – Grönland partjainál tapasztalható gyengülése felborítja az óceáni és atmoszférikus cirkulációkat, ami hosszú távon akár Európa lehűléséhez is vezethet. Grönland tehát nem „távoli sarkvidéki probléma”: a szigeten zajló környezeti folyamatok közvetlen hatással vannak Európa éghajlatára, gazdaságára, infrastruktúrájára és társadalmi stabilitására – hirtelen lehűlést, szélsőségesebb időjárást, mezőgazdasági termelés-visszaesést és vízgazdálkodási válságokat okozhatnak.
Emellett a helyiek biztonsága is gyakran háttérbe szorul, holott az őslakos közösségek élelmiszer-biztonsága, kulturális örökségük megőrzése, valamint az egészségügy, az oktatás és az helyi energiaellátó rendszer fejlesztése alappillérei a kritikus infrastruktúrák biztonságos működtetésének, és a gazdasági lehetőségek hosszú távú és fenntartható realizálása során sem jelentenek utolsó szempontot. Amikor például arról számolok be, hogy milyen volt Grönlandon élni, mindig elmondom, amit én is megtapasztaltam, hogy az egyre inkább szélsőségessé váló időjárás (szél-, hó- és jégviharok sorozata) milyen drasztikus következményekkel jár a helyiek életében: napokon át tartó bezártság, raktárkészletek kimerülése és az alapvetően is elöregedett, nem klímaalkalmazodásra szabott grönlandi infrastruktúra roncsolódása (áramkimaradás, melegvízhiány, internethozzáférés korlátozása).
A sziget permafrosztjának olvadása ugyanis károsítja az alapvetően is szegényes sarkvidéki infrastruktúrát, illetve veszélybe sodorja az őslakosok hagyományos életformáját (vadászat, halászat), ezzel növelve az alkalmazkodás költségeit, és egyidejűleg csökkentve a regionális befektetések megtérülésének esélyeit. A regionális energia-infrastruktúra kifejezetten sérülékeny: a szélsőséges időjárás, a gleccserek és fjordok megváltozó vízhozama és a talaj instabilitása növeli mind a víz- mind pedig a szélerőművek karbantartási és javítási költségeit. Például idén január végén kellett állami vészhelyzetet elrendelni, mivel a legnagyobb nuuki vízerőműnél (Buksefjord) tapasztalt orkán erejű szélvihar „vezetékhibát okoztak az átviteli hálózaton”. Egyes fővárosi területeken a vízellátás és az internetkapcsolat is megszakadt. A helyreállítás óta is takarékoskodni kell az elektromos eszközökkel, amíg a rendszer újraindítása zajlik. Az áramszünetet nem sokkal azután jelentették, hogy a kormány egy katasztrófa-felkészültségi tájékoztatót adott ki, amely arra ösztönözte a grönlandiakat, hogy legalább öt napra elegendő ivóvizet, élelmiszert, gyógyszert, meleg ruházatot és alternatív kommunikációs eszközöket is halmozzanak fel. Amikor tehát a klímaváltozás okozta olvadó tengeri és szárazföldi jégtömegek gazdasági következményeiről beszélünk (főként új hajózási útvonalak és bányászat), akkor – ugyan egyes országok és cégek számára a hosszú távú nettó előnyök gyakran meghaladják a költségeket – jelentős beruházások szükségesek az helyi szintű alkalmazkodáshoz. Az új gazdasági tevékenységekhez nemcsak nagyobb biztosítási, „keresés és mentés” költségek, hanem integráltabb környezeti monitoring igény és hatástanulmányok is szükségesek. Mindez nyilvánvalóan megkövetelné a helyi közösség bevonását és ellenállóképességének nagyfokú támogatását, ezzel szemben a térségben a katonai, gazdasági és kereskedelmi tevékenység fokozódása már több esetben is a hagyományos földhasználati mintákat és helyi tudást figyelmen kívül hagyó döntésekhez vezetett.
Boldog békeidők: a többoldalú együttműködés stabilitást teremtett az Arktiszon
Ugyan az Arktisz – éppen ellentétesen az Antarktisszal (vízzel körülvett „szárazföld”) – egy hatalmas Jeges-tenger némi szárazfölddel körbevéve, sokáig mégis a „béke szigetének” hívtuk. Az Északi-sarkvidék kormányzását hosszú ideig az „arktiszi kivételesség” elvével lehetett leírni, hisz a régió kormányzása az arktiszi nyolcak (Kanada, USA, Izland, Grönland-Dánia, Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország) közötti kölcsönös bizalomra, az őslakos közösségek érdekeit szem előtt tartó többszintű kormányzásra, valamint nem utolsó sorban mindenek feletti tudományos együttműködésre épült. Habár a „béke” sosem konfliktusmentességet jelentett, az együttes energiabefektetéssel fenntartott intézményi keretek ugyanakkor hihetetlen módon képes volt deeszkalálni a felmerülő biztonságpolitikai kihívásokat régióban, aminek hála az Arktisz sokáig a tudomány és diplomácia egyik legsikeresebb terepe volt. Benne Grönland pedig a klímakutatás globális központja, ahol európai és amerikai kutatócsoportok évtizedek óta vizsgálják a jégtakarót, az éghajlat múltbeli, illetve jelenkori változásait, valamint a globális klímarendszer működését.
Miközben meghonosodni látszott az a narratíva is, amely az Arktiszt a globális politikától részben elkülönülő, „kivételes” térségként kezeli, a hidegháború után is fennmaradó kutatási együttműködések – különösen a meteorológia, az óceán- és jégkutatás területén – lehetővé tették, hogy a kutatás maga technikai, politikailag alacsony kockázatú csatornaként (politikailag semleges tudományos együttműködés) funkcionáljon az egymással szembenálló államok között. Az Északi-sarkvidéki Tanács és annak munkacsoportjai révén a tudományos eredmények fokozatosan beépültek a helyi, kormányzati és a regionális döntéshozatali folyamatokba, miközben az őslakos közösségek tudása – kezdetben még egyenlőtlen módon, később már önmagukat képviselve egyre nagyobb hangsúlyt kapott az évtizedek során, mint a „tudomány legnagyobb tudásforrása”.
Az ukrajnai háború véget vetett az arktiszi kivételesség illúziójának
2022 ugyanakkor több értelemben is mérföldkövet jelentett, amit akár hívhatnánk a „térség 9/11-ének” is. Míg a Hans-sziget (Tartupaluk) körüli jogvita békés rendezése Kanada, Dánia és Grönland között megmutatta, hogy egyfelől stratégiailag fontos térségekben is lehetséges a jogállamiságon, tudományos együttműködésen és a helyi közösségek vezetésén alapuló megoldást találni, ha a bizalom megvan a felek között; addig a szintén 2022-ben kirobbanó ukrajnai háború alapjaiban ingatta meg a tudományon és együttműködésen alapuló arktiszi kooperációt és arktiszi nyolcak közötti bizalmat. Az Északi-sarkvidéki Tanács működése befagyott, és a régió másik jogi keretrendszerét biztosító Tengerjogi Egyezmény (UNCLOS) kikényszeríthetősége is megkérdőjeleződött a nemzetközi jogi keretek áthágása okán. Az arktiszi intézményi keretét adó oszlopok pedig egyre kevésbé tudták a nagyhatalmi versengés eszkalációját együttesen megtartani, mígnem a régió „kettévált” a hasonlóan gondolkodó arktiszi hetekre és Oroszországra.
Ennek eredményeként a klímaváltozás kezelésének kérdése nemcsak azért kezdett egyre inkább háttérbe szorulni mert az államok új gazdasági lehetőségeket tárházát látták megnyílni a térségben (főként új katonai pozíciók, alternatív hajózási útvonalak, bányászati és turisztikai lehetőségek), hanem azért is, mert az arktiszi együttműködésben 2022 után bekövetkezett törés megbontotta a korábbi modellt: Oroszország kizárása, az ellene kivetett gazdasági és politikai szankciók nemcsak eszkalációhoz vezettek a régióban, hanem gyakorlatilag ellehetetlenítették a helyi tudományos együttműködéseket bizonyos arktiszi államok között. Mindez pedig a tudomány politikai semlegességének végét hozta magával. Bár a tudományos együttműködés és a helyi tudás marginalizálása hosszú távon növeli mind az instabilitást, mind pedig a költségeket, a meglévő nemzetközi kereteket áthágó erőpolitika világában sem az őslakosok, sem pedig a kutatók bírnak lépést tartani a gyorsan eszkalálódó geopolitikai fejleményekkel. Miközben a kutatáshoz és a tudásátadáshoz időre, türelemre és békére van szüksége, addig az események gyorsan változnak, a nemzetközi együttműködések pedig sorra borulnak fel, kockáztatva a helyi közösségek érdekérvényesítését.
Stabilitás biztonságiasítás helyett: mik az új, reálisan tartható célok?
„Az arktiszi kivételesség elve érvényesülésének korszaka gyakorlatilag véget ért, ezért az arktiszi együttműködés – és nem a kivételesség megőrzése – a kulcs az Északi-sarkvidék békéjének fenntartásához a növekvő eszkaláció fényében” – e gondolattal zártuk az idei, Tromsøben megrendezett Arctic Frontiers konferenciát, ahol a fő kérdés az volt, hogy vajon mi lesz a „kivételesség” után?
- Az elmúlt években a nemzetközi jog, a szuverenitás, valamint határok, a klímaváltozás és globális energiaátmenet többszöri újraértelmezésének lehettünk szemtanúi. Mindezek hatására az Északi-sarkvidék és kifejezetten Grönland nem marad periféria, hanem egyszerre lesz a geopolitikai érdekek ütközőpontja és a globális tudomány egyik legfontosabb laboratóriuma. A térség jövője nem a 20. századi geopolitikai reflexeken múlik, hanem azon, hogy a biztonság fogalmát képesek vagyunk-e újraértelmezni: nem kizárólag katonai, hanem társadalmi, környezeti és tudásalapú stabilitásként.
- Tudománydiplomácia: a geopolitikai eszkaláció, Oroszország kizárása az együttműködések jelentős részéből, valamint a szankciós környezet miatti befagyott diplomáciai kapcsolatok mind világossá tették, hogy a tudomány sem működhet vákuumban. A tudománydiplomácia szerepe így alapvetően jelentősen átalakult és megnőtt a régióban: a korábbi, stabilitást magától értetődő módon biztosító eszközből egy olyan közvetítő mechanizmussá vált, amelynek célja már nem az „apolitikus” együttműködés fenntartása, hanem a jelentősen „elvágott” kommunikációs csatornák minimális szintű megőrzése, valamint az egyre inkább azonnali rövid, illetve hosszú távú környezeti és társadalmi kockázatok kezelhetőségének biztosítása is. Ebben az új helyzetben a tudománydiplomácia jelenkori értéke éppen abban rejlik, hogy képes összekapcsolni a tudományos tudást, a helyi és őslakos ismeretrendszereket, valamint a politikai döntéshozatalt egy olyan térségben, ahol a katonai és gazdasági logikák egyre inkább kiszorítják a hosszú távú fenntarthatósági szempontokat.
- Ugyanakkor fontos felismerni, hogy a tudomány szerepének átalakulásával párhuzamosan annak társadalmi és politikai megbecsültsége is érdemben változik. Napjainkban egyre gyakrabban tapasztalható, hogy a tudományos kutatás nem elsősorban előrejelző, tájékoztató funkciót tölt be, hanem politikai és stratégiai döntések utólagos legitimálásának eszközévé válik. Ez különösen látványos a katonai jelenlét kiterjesztését, a kritikus nyersanyagok – például ritkaföldfémek – kitermelését, illetve nagyszabású infrastrukturális fejlesztéseket érintő törekvések esetében, ahol a kutatási eredmények sokszor szelektíven kerülnek felhasználásra. A kettős felhasználású technológiák – amelyek egyaránt szolgálhatnak polgári és katonai célokat, például a műholdas megfigyelés, a mesterséges intelligencia vagy a szenzortechnológiák területén – különösen érzékeny metszéspontot képeznek. Az ilyen technológiákat tudatosan alkalmazó államok, köztükKína, egyszerre válnak a tudománydiplomácia kulcsszereplőivé és a nemzetközi monitorozás elsődleges célpontjaivá is. A helyzet talán legnagyobb fenyegetése, hogy tudománydiplomácia zsákutcába juthat, ha nem sikerül megőrizni a tudomány autonómiáját, és az a geopolitikai versengés eszközévé válik. Ebben az esetben a tudomány nem a bizalomépítés és a deeszkaláció alapjaként működik, hanem éppen ellenkezőleg: a hatalmi rivalizálás és a stratégiai nyomásgyakorlás egyik legitimáló tényezőjévé alakul át.
- Így kifejezetten fontos, hogy az őslakos tudás és a helyiek prioritást élvezzenek az arktiszi változások megértésében és kezelésében egyaránt. Az őslakosok hangja, figyelmeztetése és szükségleteik ugyanakkor egyre inkább elvesznek a globális geopolitikai diskurzus zajában, szavuk a döntéshozatalban továbbra is periférián marad. Pedig az Arktisz biztonságának garantálása, így a mi biztonságunk is, nagymértékben azon múlik, hogy a helyben élő emberek tudását és szükségleteit mennyire építjük be a térségről alkotott gondolkodásunkba és a politikai döntéshozatalba. Az Északi-sarkvidék biztonsága a bizalmon, a hosszútávú tervezésén és az inkluzív jogalkotáson múlik, Az inuit politikai vezetés és tudományos szervezetek nem hiába hangsúlyozzák évek óta, hogy a térség klímapolitikai és biztonságpolitikai tervezésébe kötelezően be kellene vonni a helyi közösségeket.
Az elmúlt években tehát egy egyre inkább széttöredező, majd napjainkban konkrétan darabjaira széthulló regionális kormányzás (főként krízismenedzsment) zajlik az Északi-sarkvidéken. 2022 olyan mint 9/11 a regionális stabilitás tekintetében: a belső együttműködés ugyanis még a hidegháború alatt sem lehetetlenült el úgy, mint az Ukrajnát ért támadások után. A második Trump-adminisztráció pedig mind az Északi-sarkvidék intézményrendszerét, mind a NATO-t kérdések elé állította. A hosszú távú stabilitás feltétele egy olyan új arktiszi kormányzási modell kialakítása, amely egyszerre kezeli a biztonsági kihívásokat, tiszteletben tartja a szuverenitást, érdemben bevonja a helyi közösségeket, és – a megváltozott geopolitikai környezetre reagálva – nagyobb katonai felkészültséggel is számol.
Ezen új modell egyik alappillérét tették le a magas szintű politikai vezetők a 2026. február 13-15 között megrendezett müncheni biztonságpolitikai konferencián. A NATO új arktiszi védelmi kerete (Arctic Sentry) arra a felismerésre épít, hogy az Északi-sarkvidék és a Messzi Észak (High North) térsége egyre fontosabb a NATO kollektív védelme szempontjából, hisz a térség nyolc államából hét NATO-tagállam. Ezért Finnország és Svédország csatlakozása után a megerősített jelenlétet kívánja az Arctic Sentry megadni, ezzel tovább növelve az elrettentést és a védelmi képességek kiépítését a régióban. A régió stabilitásának megőrzése mellett, a rendszeres hadgyakorlatokkal a kapacitást és adaptációs képességeket is fejleszteni kívánják a NATO-tagállamok, hogy minden körülmények között képesek legyenek működni és megvédeni a szövetségi rendszerüket.
Mindezek a folyamatok egyértelműen rámutatnak arra, hogy az a térség, amelyet hosszú időn keresztül alacsony feszültségű régióként (low-tension region) értelmeztek, valójában mindvégig kiemelkedő geopolitikai jelentőséggel bírt. Ami megváltozott, az nem maga a földrajz, hanem az értelmezési keret: a transzatlanti biztonságpolitikai gondolkodás perifériáján kezelt, inkább „alacsony figyelmet” élvező térség (low-attention region) körül mára alapvetően átalakult a stratégiai diskurzus. A hangsúlyeltolódás, a narratívák és a politikai prioritások átrendeződése azonban nem „felértékelte a régiót”, hanem csupán felszínre hozta mindazt, ami a térképen és a geopolitikai realitások szintjén mindvégig nyilvánvaló volt: hogy ez a térség nem periféria, hanem metszéspont – a nagyhatalmi érdekek, biztonságpolitikai narratívák és hosszú távú stratégiai tervezések találkozási pontja.
Forrás: Másfélfok.hu
