Alternativ Energia www.alternativenergia.hu
A tó vízfelszíne eredeti kiterjedéséhez képest mára már mintegy 60 százalékkal összezsugorodott, az elmúlt évtized jelentős aszályai, az öntözésre szolgáló lecsapolások és a beömlő folyókra épített gátak vízvisszafogó hatásának következtében.
Az Urmia-tó legnagyobb mélysége ma mindössze két méter, a víz literenkénti sótartalma pedig az 1970-es években jellemző 80-ról mintegy 350 milligrammra nőtt. Környezetvédők szerint szintén ártalmas volt annak az útnak a megépítése, amely 16,5 kilométeres hosszban átszeli a tavat, hiszen gátolja a víz körforgását. Az út terve már az 1970-es években felmerült, végül azonban csak 2008-ra készült el. A tó kiszáradása nem csak a helyi turizmust veti vissza; a kicsapódó sót a szélviharok kihordják a környező mezőgazdasági földekre, és károsítják a termést. A közeli termőföldek több száz éve híresek almájukról, szőlőjükről, diójukról, mandulájukról, hagymájukról, burgonyájukról. A tó többek között flamingóknak, pelikánoknak és sirályoknak is élőhelyet nyújt. A száradás jelei először a 1990-es évek végén keltettek aggodalmat, a kormány azonban folytatta 35 gát építését a tavat tápláló folyókon. A következő néhány évre további tíz gát tervei vannak talonban.
A 2000-es évek elején kutatók már arra a következtetésre jutottak, hogy az Urmia-tó könnyen a Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén fekvő Aral-tó sorsára juthat, amelynek területe kevesebb mint tizedére csökkent, miután a szovjet mezőgazdaság az 1960-as években elterelte a beömlő folyókat, hogy öntözővízhez jusson. Az Urmia-tó történetének legújabb fejleménye az iráni kormány idei áprilisi bejelentése, miszerint hárompilléres mentőakciót indítanak a kiszáradás ellen: felhőmagvasítással (cloud seeding) próbálják növelni a helyi csapadék mennyiségét, spórolnak az öntözővízzel, végül távoli forrásokból pótolnák a vízveszteséget. Utóbbinál lehetőségeként szóba jött a mintegy 700 kilométeres távolságban, jelentősen alacsonyabban fekvő Kaszpi-tenger is.