A Natura 2000 a közös örökség védelmére jött létre, de az atomizált ellenőrzés miatt a vadvilág még mindig az egyes tagállamok változó politikájának van kiszolgáltatva.
Luke Dale-Harris, ökológiai témákkal foglalkozó szakújságíró megkérdőjelezi a Natura 2000 alkalmasságát arra, hogy hatékony környezetvédelmi szabályozóként működjön.
Amikor szabadon keresztül vándorolnak Európán, a madarak nincsenek tisztában az alattuk elterülő láthatatlan országhatárokkal. Ugyanazokat az útvonalakat követik, amelyek az idők kezdete óta eljuttatják őket a meleg vidékekre, s amelyeket csupán a táj változatlan körvonalai – egyik oldalon az Atlanti óceán partvidéke, a másikon pedig a Kárpátok hajlatai – jelölnek. De az számít a legjobban, amit nem kaphatnak meg: a jövőjüket – beleértve a mi jövőnket is – az egész kontinensen változóban lévő politikai és gazdasági árapály diktálja.
Ma a legnagyobb becsben a növekedés és a haladás áll, a természetes világ ki van szolgáltatva az emberiség törekvéseinek. A szabadpiac, a saját pályáján haladva, kiszipolyozza a saját fennmaradásához is alapvetően fontos, életet adó földet. A világ érzékenyebb és gazdasági szempontból felesleges fajai – a hiúz, a békászó sas, vagy a mezei tücsök, folyami zuzmó – csak addig marad fenn, amíg a létezésüket erkölcsi parancsnak, kiirtásukat pedig szégyennek tekintjük. Ez a természetvédelem mozgatórugója. A szégyen és az erkölcs azonban kultúrafüggő és még azon belül is meginoghat. A természet azonban nem. A sikeres természetvédelmi programokhoz, különösen a levegőben és a vízben élő fajok esetén, az országhatárokon átnyúló politikára és világszerte olyan törvényekre van szükség, amelyek azonos szabálykönyvből merítenek.
A teljes cikk itt olvasható.