Alternativ Energia www.alternativenergia.hu
Nem a kínai szmog volt az első jelentős szmogprobléma, ami megkeserítette egy ország életét. Joanna Bourke, a Londoni Egyetem történelemprofesszora a brit kormányt a széntüzelés okozta levegőszennyezés elleni harcra serkentő, 1952. decemberi londoni szmogkatasztrófa napjait és következményeit idézi fel.
Öt napon át, 1952. december 5. és 9. között egy hatalmas szmogfelhő telepedett rá Londonra. Néhány külvárosban két napig gyakorlatilag nullára csökkent a látótávolság, írja az index.hu. Az iskolák bezártak, a La Traviata operaelőadást pedig félbeszakították, mert már a színpadot is ellepte a sűrű füstköd. A városban szinte megállt az élet. A szmog már az iparosodás kezdetei óta fojtogatta Nagy-Britanniát, ám a 19. században még nem igazán tekintettek rá közegészségügyi kockázatként. Sőt a legtöbb városlakó sokkal jobban tartott az úgynevezett „miazmától” (a rothadó szerves anyagok, szennyvíz okozta kipárolgástól), mint a kéntartalmú szén égetésének következményeitől. Ellenkezőleg: néhányan meg voltak róla győződve, hogy a füst egyenesen „fertőtlenítő” hatású, és megvédi őket a levegőben terjedő kórokozóktól.
A 20. század közepén azonban már mindenki tudta, hogy a füstködnek igenis köze van a közegészségügyi problémákhoz. Nem csak 1952-ben okozott gondot a szmog, de 1948 novemberében (700–800 halálos áldozat), 1956 januárjában (1000 haláleset), 1957 decemberében (750 haláleset), 1959 januárjában (több mint 200 halott), valamint 1962 decemberében is (340 és 700 közötti halálozás). És nem egyedül London szenvedett tőle: Anglia népességének 40 százaléka a veszélyeztetett „fekete zónában” élt.
Az 1952-es szmogtakaró azonban különösen veszélyesnek mutatkozott. A korabeli egészségügyi adatok szerint közvetlenül több mint 4 ezren estek áldozatul a szmognak, ám később a kutatók kimutatták, hogy azon a bizonyos öt napon, valamint a tavaszig elhúzódó levegőszennyezésben közvetve és összesen 12 ezerre rúgott a halálos áldozatok száma. A British Pathé archívum honlapján ingyenesen megtekinthető korabeli filmhíradó (a linket lásd lejjebb) narrátora – tipikus túlzással – „minden idők egyik legnagyobb tömeggyilkosá”-nak nevezte a szmogot.
A „borsóleves” halála
De miért is lehetett ennyire pusztító? 1952 tele különösen búskomorra sikeredett: a hőmérséklet nagyon leesett, ezért az emberek vödörszám öntötték kályháikba az olcsóbb, magas kéntartalmú szenet. Még júliusban lecserélték a városban a villamosokat több ezer dízelüzemű buszra, így soha nem látott mértékben megnövekedett a kipufogógáz okozta levegőszennyezés, amire jócskán ráerősítettek a gyárak, ipari üzemek is.
A kormánynak cselekednie kellett. Az 1956-ban elfogadott „Tiszta Levegő-törvény” (Clean Air Act) lehetővé tette a helyhatóságoknak, hogy „füstmentes övezeteket” jelöljenek ki, amelyekben csupán engedélyezett, füstmentes fűtőanyagokat lehetett égetni. Mivel ez a meglévő kályhákban, tüzelőszerkezetekben nehezen lett volna teljesíthető, az önkormányzatok pénzügyi segítséget nyújtottak azoknak a családoknak, amelyek hajlandók voltak korszerűsíteni a fűtésüket. A szegénynegyedek rehabilitációs programja szintén csökkentette a levegőszennyezést. A lerombolt házak többségében széntüzelésű kályhák és tűzhelyek álltak, az új önkormányzati bérházakban azonban gázkazánokat létesítettek.
Ám a Tiszta Levegő-törvénynek is megvoltak a maga kiskapui: kizárólag a látható légszennyező anyagokkal foglalkozott, és ügyet sem vetett például a kéndioxid- és a széndioxid-kibocsátásra. Mindezzel együtt azonban 1956 és 1966 között a háztartásokban keletkező füstemisszió 38 százalékkal csökkent, egész Londont tekintve pedig még nagyobb mértékben, 76 százalékkal volt alacsonyabb a korábbinál. Az ipari és a közlekedésből eredő füstkibocsátás pedig 74–92 százalékkal esett vissza.