Alternativ Energia www.alternativenergia.hu
Érdemes csatornát építeni a Duna és a Tisza között? Most az a fő érv mellette, hogy a Duna–Tisza közét vízhiány sújtja a klímaváltozás miatt. A vízpótlásra lenne más megoldás, de a hagyományos csatornának is megvannak az előnyei. Új fordulat a 300 éves terv történetében.
Tizenöt méter széles, két oldalról sűrű növényzettel borított csatorna ágazik ki Dunaharasztinál a Ráckevei-Dunából. A térképeken Duna–Tisza-csatornaként szerepel, de már 1947 óta csak Dabasig, a Tölgyfa utcáig tart Csongrád helyett. Egy háromszáz éves, újra és újra elővett tervről van szó. Most azért aktuális, mert a hosszú távú klímamodell-számítások szerint a Duna–Tisza köze, az úgynevezett Homokhátság a következő harminc évben még kevesebb csapadékot kap, mint az elmúlt ötven évben.
Az nyitott kérdés, hogy a vízhiányra a csatorna vagy egy kistérségi vízpótló rendszer a jó megoldás. Az viszont biztos, hogy ilyen hatalmas, több százmilliárd forintos fejlesztés nem képzelhető el EU-támogatás nélkül, amelyet az unió 2014–2020-as többéves pénzügyi keretéből pályázhatnának meg az érintett önkormányzatok.
Miért van szükség vízpótlásra?
A Duna–Tisza köze az 1970-es évek közepe óta egyre szárazabbá válik, ezt bizonyítják a térségben fúrt talajvízmérő kutak három évtizedet átfogó adatai. Erről Rakonczai János, a Szegedi Tudományegyetem természetföldrajzi tanszékének munkatársa közölt tanulmányt. A talajvíz már 1985 márciusában jól mérhetően csökkent az 1971 és 1975 között mért átlaghoz viszonyítva. Van olyan hely, ahol több mint tizenöt éve 6-7 méterrel alacsonyabban van a talajvíz a hetvenes évek elején jellemző szinthez képest.
A kutató szerint 1980-ban körülbelül 1,15 köbkilométer, 1990-ben 4,08 km3, 2000-ben 2,84 km3, 2003-ban pedig 4,81 km3 víz hiányzott a Homokhátságon. Az adatok azt mutatják, hogy néhány esősebb-havasabb évben mérséklődik ugyan a vízhiány, mégis van egy nagyjából másfél ezer négyzetkilométernyi terület, ahol olyannyira lesüllyedt a talajvíz, hogy kevéssé valószínű, hogy a hiány természetes úton pótlódik. Egy tartósabban száraz időszak végén pedig a vízhiány megközelíti az 5 km3-t, vagyis az ötmilliárd köbmétert. Ez azért sok, mert Magyarországon a teljes éves vízfogyasztás nagyjából 5,8 km3 volt a kétezres évek elején, a 2010-es évek közepére pedig 5,9-6 km3-as fogyasztást jeleznek előre.
A Duna–Tisza köze hátszerűen emelkedik ki a két nagy folyó között, legmagasabb részei 60-80 méterrel vannak magasabban a folyók közepes vízszintjéhez képest. Így a talajvizet szinte csak a csapadék tudja pótolni ezen a vidéken, mert nincs olyan magasabb terület, ahonnan a felszín alatt odaszivárogna a víz; a folyók hatása csak a part mentén érződik. Egy, a Magyar Hidrológiai Társaság megbízásából készült tanulmány szerint a talajvíz szintje felerészben az időjárási tényezők miatt csökken a Homokhátságon, 25 százalékban játszik szerepet a rétegvíz kitermelése, 10 százalékban az erdősítés és 7 százalékban a belvizek elvezetése.
A földrajz- és klímakutatók egyetértenek abban, hogy a vízhiányt a szárazabbá váló éghajlat okozza, így aztán eltűnnek a kisebb tavak, felszámolódnak a vizes élőhelyek. A szikes puszták és tavak, édesvizű mocsarak és védett fajaik rossz helyzetbe kerülnek. Elapadnak az ásott kutak és a kis mélységű rétegvíz-kutak, az emberek, a tanyavilágban gazdálkodók megélhetése kiszámíthatatlanabbá válik.
Mi várható a következő harminc évben?
A Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia szerint a Homokhátság az ország egyik legsérülékenyebb vidéke marad. A térségben 0,5–1,9 Celsius-fokkal nőhet meg az évi középhőmérséklet, és ezzel párhuzamosan közel tizedével csökken a csapadék. Valószínűleg gyakrabban fordulnak elő szélsőségek, vagyis többször lesznek aszályos évek, és ritkábban csapadékosak. A dokumentum szerint ezen a vidéken „stratégiai jelentőségű a klímaváltozás negatív hatásaihoz való alkalmazkodás”, és „ennek központi eleme a helyi vízkészletek megtartása és a vízutánpótlás lehetőségeinek megteremtése”.
A teljes cikk itt olvasható.