Döbbenetes látvány: így néz ki a kert, amit soha nem kapáltak

Dóra Melinda Tünde gazdasági újságíró volt évekig, aztán kiment a kertbe és vissza se jött. Most van egy kis (na jó, közepes) gazdasága, amely Michlen-csillagos éttermeket lát el cukorborsóval, bébirépával, paradicsommal, ehető virágokkal. Pedig nem csinál semmit, amit bárki ne tudna utána csinálni. Az egészből könyvet írt, igazi kertészkönyvet, a palánták, magok, metszőollók, fóliasátrak és ágyások közé pedig tömény szépirodalmat szórt. Az első oldalakból idézünk.

Magyarországon három emberből kettő városban él. Földet legfeljebb akkor látunk, amikor kirázzuk a cipőnkből vagy lemossuk az autóról kirándulás után. Már nincs meg az a szinte ösztönös bölcsességünk a növényekkel kapcsolatban, hisz legtöbbször csak cserépbe vagy lakásba zárt, nem teljesen normálisan viselkedő élővilággal találkozunk. A rovarokat válogatás nélkül, sikítva irtjuk. A virágokat nem merjük nagyon szaglászni, mert vegyszeresek lehetnek. A vadnövényektől félünk, mert fogalmunk sincs, mi mérgező, mi nem.

Egyszóval finnyás városi nép lettünk, miközben legtöbbünk nagy- és dédszülei még minden bizonnyal a maguk termelte zöldséget és gyümölcsöt ették télen-nyáron, s a közértből csak cukrot, lisztet és fűszereket vettek. Minden más megvolt otthon. Aztán jött a mezőgazdaság rettentően racionálisnak, haladónak tűnő iparosítása: a méretgazdaságosság, a hozam, a gépesítés, a vertikális integráció, a szétaprózott birtokszerkezet felszámolása. Ebben a rendszerváltás sem hozott sok változást, csak rákerült a listára a kárpótlási jegy is. A vidéken megmaradt háztájikat pedig egyre többen felszámolták, amikor a kockás papír fekete-fehéren megmondta: a Tescóban megvett kínai uborka olcsóbb és nem kell vele hétvégenként vesződni, lehet helyette tévézni. Pedig az élelmiszer-termelés egy család közös, örömmel teli tevékenysége lehet, ami remek alkalom arra, hogy rengeteg olyan dolog történjen velünk, amiért még fizetni is szoktunk: friss levegőn leszünk, lebarnulunk, mozgunk, a gyerekek játszóházban érzik magukat – és mindennek a végén még fantasztikus biozöldségeink is lesznek. És nem, nem fog rámenni az egész életünk, nem kell minden hajnalban ötkor felkelni locsolni.

Úgyhogy, ha véletlenül azzal riogatnád magad, hogy felsorolod az eddig általad meggyilkolt bolti bazsalikomokat név és dátum szerint, vagy a klaviatúrán edződött fehér kezedet vizionálod szálkákkal teleszurkálva, netán a kiszáradt kaktuszod ébreszt kételyeket azzal kapcsolatban, hogy alkalmas vagy-e bárminek az életben tartására, hagyd abba.

Bárki tud zöldséget termeszteni, te is.

A teljes cikk itt olvasható.