Körülbelül egy hónapja kezdtem olvasni egy könyvet – a címe Heart of Dryness (A szárazság szíve), amely bemutatja, hogy a Kalahári bushmanjai hogyan tanítják meg nekünk, hogyan lehet száraz éghajlaton élni, és mit kell tenni, amikor a globális vízügyi válság közepén találjuk magunkat.
A bushmanok rendelkeznek az összes tudással és eszközzel, melynek segítségével több milliárd ember tudna megbirkózni az egyre növekvő vízhiánnyal. Egyben ijesztő és érdekes olvasmány, így én is eléggé izgatott lettem, amikor megpillantottam a videót, az interjút a könyv szerzőjével, James G. Workman-nel, aki többek között beszél a könyvről, a vízügyi válságról, és a bushmanok csendes tudásáról.
A globális vízügyi válság nem csak az éghajlatváltozás eredményeképpen jött létre, bár ez természetesen hozzájárul, de inkább a mi hihetetlen mennyiségű vízfogyasztásunk az ok. Különösen a fejlett országokban, például az USA-ban jellemzőek azok a mezőgazdasági és feldolgozási technológiák, amelyek egyáltalán nem fenntarthatók.
Nagyon sokat kellene tanulnunk az ésszerű vízhasználatról, ez a tudás pedig egyre értékesebb lesz, mivel a készlet egyre szűkösebb. Ez nem egy jövőbeli cél – most szükségszerű. És szerencsére vannak olyan emberek a Földön, akiktől tanulhatunk.
Mint ahogy Workman is elmondja az interjúban: „Én nem dicsőítem a bushmanokat, vagy nem sürgetem magunkat, hogy utánozzuk őket. A mi úgynevezett „fejlettebb társadalmainkban” még mindig öntözzük a sivatagokat, miközben összeomlanak a kimerülnek a vízkészletek. Ivóvízzel húzzuk le a wc-t és sorolhatnám. Az ilyen mértékű pazarlás a növekedés gátja. A bushmanok 30.000 éve bizonyos stratégiák szerint élik az életüket, mely bizonyíték számunkra, hogy létezik alternatív megközelítés, nevetéssel és tánccal.”
Még csak a könyv felénél tartok, de már ajánlottam pár barátomnak. Túl megy a vízgyűjtési technikákon, hiszen eljutunk a politikai és pszichológiai problémákig is, mely talán rábír bennünket szokásaink megváltoztatására, amely minden bizonnyal a legfontosabb.