Alternativ Energia www.alternativenergia.hu
Nem csak az ornitológusoknak, hanem az élővilágot figyelemmel kísérőknek is feltűnt, hogy idén már alig látni fecskét. Ugyanakkor a Tisza árterületein több helyütt is megfigyeltek szibériai rigót. Ezek – és más, az élővilágot érintő változások – okairól érdeklődtünk a Duna-Ipoly Nemzeti Park Ócsai Tájvédelmi Körzet peremén, Ócsán élő és szabad idejében madarászcsoportokat vezető Szűcs J. László ökohidrológus mérnöktől.
A fecskék fogyásának két fő oka van. Az egyik, hogy a Szaharában, a hírhedt Szahel-övezetben a felmelegedés miatt eltűnnek a fecskék téli szállásterületei. Az utóbbi években a tél elől oda vándorló madaraink tízezrei pusztultak el étlen-szomjan. A másik, hogy idehaza a nagyüzemi állattartás miatt megszűntek a vályogfalú kis istállók, ahol fészket építhettek maguknak, és ahol a trágya körül döngicsélő rovarokból bőven táplálkozhattak. A nagy, légkondicionált és zárt istállócsarnokokba ma már be sem jutnak, azokból a trágyát eltakarítják vagy gázosítva energiatermelésre hasznosítják.
A pettyes hasú nőstényeikről és fehér szemcsíkos hímjeikről jól felismerhető szibériai rigók (Turdus sibericus) eddig nem fordultak elő Magyarországon. A hideg, fátlan tundrákon a talajon is képesek fészkelni: a kontinens felmelegedése miatt éppen hogy nem délebbre kellene vándorolniuk. Talány, hogy miért teszik. Ám az is előfordulhat, hogy a hazai (énekes-, lép-, fenyő-, szőlő-) rigófajok ugyancsak pettyes hasú mutánsai álcázták magukat “szibériainak”.
Honos állataink fogyása sajnos megállíthatatlan, de a korábban ismeretlen állatfajok feltűnése sem ritkaság. A hetvenes években fotótúrákat szerveztek a Duna-kanyarba, ahol váratlanul megjelentek a hattyúk. 1982-ben már igazi szenzációszámba ment, hogy Tazmániában honos fekete hattyúkat is láttak ott, bár azokról később kiderült, hogy egy németországi állatkertből szöktek meg, és úsztak le idáig a Dunán.
A fehér hattyúk pedig ma már a Balatonon is honos madárnak számítanak.
Amikor a bősi erőmű felduzzasztott vize elárasztotta a szlovákiai Csallóköz dunai ártereit, az ott fészkelő, sok halat fogyasztó kárókatonák, kormoránok – a halászok nem kis bosszúságára – hozzánk települtek át. A korábban Sármelléken gyakorlatozó szuperszonikus szovjet vadászgépek elriasztották a Kis-Balaton madarainak jó részét, Ferihegyre viszont betelepültek a fűben élő kis rágcsálókat fogyasztó ragadozó madarak. A védett kékvércsék alól a fészkelőhelyeiket rejtő erdőket, ligeteket irtották ki – a fáért.
Más madarak viszont rendkívül elszaporodtak. A városokban a piszkító galambok, az elővárosokban a szarkák. Ők – érdekes módon – védettek, de egyben dúvadak is. Nagyban hozzájárulnak, hogy ahol csörögni kezd a szarka, fogy az énekesmadarak állománya. A szarkák ugyanis kedvelik a kis énekesek tojásait és fiókáik húsát is.
A természeti élőhelyeket ugyancsak átalakítják a nagy területeket elfoglaló autóutak és a főleg vízszintesen terjeszkedő ipari-kereskedelmi parkok. Az egykor az ős-Duna által idehordott kitűnő folyami kavicsért sorra nyitott, majd elhagyott kavicsbányák helyén keletkezett tavak miatt már mi vagyunk az ezer tó országa. Nagy felületükről bőven párolog el az értékes víz, és beléjük-melléjük inkább emberek (strandolók, nudisták, búvárok, motorcsónakosok) telepednek, mintsem állatok vagy növények.
Aki mindezt élőben akarja látni, a fővárostól alig harminc kilométerre, egy félnapi séta során Ócsán személyesen is megtapasztalhatja. A madarászok, meg a természetkedvelők azon fáradoznak, hogy együtt mentsék, ami még menthető.