A Wall Street Journal a napokban közétett egy tanulmányt, mely megerősíti a klímakutatók régóta hangoztatott álláspontját, miszerint az üvegházhatást okozó gázok stabilizációja nem valósítható meg a széntüzelésű erőművek szén-dioxid-kibocsátásának erőteljes redukálása nélkül.
A feladat évek óta terítéken van, és megvalósítása nem tűrhet haladékot, ám a költségek mértéke visszatartó erőként hat az eredményes lépések megtételére. A megterhelő kiadásokat a már meglévő széntüzelésű erőművek átalakítása jelenti. A legújabb adatok szerint 50-70 $/ tonna költséggel számolhatnak a régi erőművek, jelentősen magasabb kiadást jelentve az eddig elfogadott amerikai számoknál. Kínában ez valószínűleg nem jelent akkora problémát, mivel eleve szuperkritikus eljárásnak megfelelő erőműveket helyeznek üzembe.
Az összesített számok évi 1 milliárdos kiadást mutatnak az új erőművek esetében. A töredéke annak a 12-15 milliárd $-nak, melyet a régi széntüzelésű rendszerek szén-dioxid elkülönítésére kellene fordítani az iparnak és a kormánynak. Még így sem biztos, hogy a megfelelő mértékű, sőt, a később 100%-os szén-dioxid felfogó rendszer integrálása megbízhatóan sikerülne a régi erőműveknél.
Többen, természetesen a széntüzelésű erőművek teljes megszűnését vizualizálják a megújuló energiaforrásokra támaszkodó technológiák segítségével. Ez az elképzelés a belátható jövőben azonban csak zöld álom marad. A Power Technologies Energy Data Book statisztikája jól láthatóan összefoglalja a széntüzelésű erőművek növekvő hegemóniáját az elkövetkező évtizedekben, a petróleum, gáz és egyéb tüzelésű rendszerek mellett.