Tájkép katasztrófa után – A túlélés hétköznapjai Japánban

A japán katasztrófasorozat első napjaiban a világ figyelme természetesen az elemi csapások és az atomerőmű-baleset legdrámaibb következményeire összpontosult, ám ahogy a napok telnek, mind több részlet válik ismertté arról is, hogyan szervezték meg túlélésüket, önfenntartásuk mindennapjait a talán kevésbé látványos, de mindenképpen példátlan helyzetbe került közösségek, egyszerű emberek százezrei.

A szigetországban már egyfajta legendává vált a cunami által sújtott Hadenja, egy kis halászfalu túlélőinek közössége. Azok, akiknek sikerült magasabbra kapaszkodniuk az óriáshullám elől, egy dombtetőre épült közösségi házban rekedtek, és ott fagyoskodtak csaknem két héten át. A vízár teljesen elvágta őket a külvilágtól, elmosta a közeli hidakat, utakat, kiütötte a mobiltelefon-szolgáltatást. A túlélőknek nem adatott idő a szökőár áldozataivá vált szeretteik gyászolására, hiszen saját életükért kellett küzdeniük a kemény téli hidegben, az őket körülvevő apokaliptikus környezetben, az elpusztított házak, elsodort autók és partra dobott hajók közepette. Alig volt élelmük, fűtőanyaguk, sejtelmük sem volt arról, mi történt másutt. A japán katonai mentőegységek csak 12 nappal a cunami után jutottak el végre a kis faluba, mivel ehhez utat kellett vágniuk az elpusztított part romjai között, és hidakat kellett építeniük. Addig azonban a falucska életben maradt lakói újjászervezték közösségüket, vezetőket választottak, kiosztották a feladatokat, segítséget nyújtottak a magukról gondoskodni nem képes öregeknek és gyerekeknek.

 
    A túlélők elmondták a The New York Timesnak, hogy szinte rögtön az óriáshullám visszahúzódását követően felosztották a tennivalókat a nők és a férfiak között. Az előbbiek vizet forraltak és gondoskodtak az ennivalóról, a férfiak elindultak tűzifát vágni és üzemanyagot keresni. Néhány napon belül kialakult a szervezeti és munkarend. Létrehoztak egy rögtönzött bizottságot azzal a feladattal, hogy irányítsa saját csoportjukat és a közelben lévő öt másik menekültközösséget addig is, amíg a rendes közigazgatás helyre nem áll.  “Tudtuk, hogy előbb-utóbb megjön a segítség, ám addig csak egymásra számíthatunk ahhoz, hogy életben maradhassunk” – mesélte a 43 éves Abe Oszamu, egyike a 270 túlélő soraiból kiemelkedett alkalmi vezetőknek.
   
Csereberélték a tartalékokat
   
    A hadenjaihoz hasonló japán alkalmi menekültközpontok nem csupán a japánok együttműködési szellemét, hanem rendezettségre igényét is kifejezik. Minden közös terem előtt szabályosan sorakoznak a tartalékok dobozai, a rögtönzött toalett patyolattiszta, szappannal és papírral kellően felszerelve. A főbejáratnál kifüggesztett listák nevekre bontva részletezik az aznapi feladatokat: favágás, anyagszállítás, főzés…  A túlélők szerint a hegyek közelsége mellett az éveken át végzett cunami-készenléti gyakorlatoknak is köszönhető, hogy a katasztrófa csak mintegy 12 áldozattal járt a településen, ennyi a halottak és eltűntek száma. Abe szerint szinte természetes volt, hogy ő lett az alkalmi vezető, mivel a helyi természetvédelmi központ főnöke volt. A szökőár után először a felsőbb osztályokba járó iskolásokat mozgósította, hogy verjenek fel sátrakat a közösségi központ parkolójában, mivel az utórengések miatt az emberek nem mertek amúgy is megrongálódott házaikban aludni. A túlélők egy csoportját a közeli tóhoz küldte vízért, egy másikat pedig tüzelőért – jobbára a lerombolt házak faanyagát gyűjtötték össze -, hogy fel tudják forralni a vizet. Az egyik túlélőről kiderült, hogy kórházi ápolónő. Őt arra kérte fel, hogy a közösségi épület nagytermében, ahol az emberek a földön aludtak, az egyik sarokban egy lepedő mögött rendezzen be alkalmi egészségügyi központot.

 
    “Az embereknek szükségük volt az irányításra, hiszen sokkolta őket, hogy egyik pillanatról a másikra mindent elvesztettek” – idézte fel Abe. Másnap átkutatták a romokat élelmiszerért, és szerencséjük volt: találtak egy elsodort teherautót, amely tele volt élelmiszerrel. A váratlan utánpótlás kitartott addig, amíg – négy nappal később – megérkeztek az első mentő helikopterek. Üzemanyagot az elsodort járművek és a partra dobott halászhajók tartályaiból szivattyúztak ki. Abe közlése szerint a túlélők közül többen szinte csodának köszönhették a megmenekülésüket. Egyikük például a háztetőre mászott fel, majd az egyik úszó házról a másikra ugrált egészen addig, amíg olyan közel nem ért a domboldalhoz, hogy azt már úszva is elérhette. Az emberek többsége természetesnek tartotta az együttműködést, mert korábban együtt szervezték a falu vallási ünnepségeit, mások pedig azért kapcsolódtak be, mert a vezető felelős posztokat bízott rájuk a rögtönzött hierarchiában.

Nem gondoltuk, hogy ekkora a baj
   
    Sikerült kapcsolatba lépniük az öt legközelebbi hasonló túlélőcsoporttal, amelyek együttes létszáma elérte a hétszázat. Vezetőik naponta találkoztak, csereberélték a tartalékokat. Abe közösségi házát jelölték ki közös klinikának és helikopter-leszállóhelynek, mivel volt saját sportpályája. Csak az első helikopter által hozott újságból ismerték meg az Észak-Japánt sújtó tragédia méreteit.  “Egy pillanatra sem gondoltuk, hogy ekkora a baj” – elevenítette fel az 59 éves Miura Szacsiko, a falu halászszövetkezetének alkalmazottja, aki a menekültek szállásmestere lett.

Ajánlott tartalom

Az ősi növényevő állatok kihalása megnövelte a tüzek keletkezését a füves területeken

Az ikonikus növényevő állatok, mint a gyapjas mamut, az óriás bivaly 50-60 ezer évvel ezelőtti kihalása világszerte drámai módon előidézte a tüzek terjedését a gyepes térségekben amerikai kutatók szerint.