Az arab forradalmak és a környezetvédelem

Mint a párizsi Le Monde egyik friss összeállításában rámutatott, Egyiptom helyzete tűnik a legkényesebbnek. A 83 millió lakosú országra jellemző a nagy népsűrűség, a vízgazdálkodás feszítettsége és az igen komoly mértékű környezetszennyezés. A Plan bleu – Kék terv – nevű nemzetközi szervezet, amely a Földközi-tenger térségének környezeti helyzetét figyeli, egyik jelentésében kiemelte a Nílus létfontosságú vízének pollúcióját. A felmérés szerint 20 millió ember szennyvíze kerül minden kezelés, tisztítás nélkül a folyóba. Az intenzív autóforgalom miatt igen nagy a levegő szennyezettsége a térség valamennyi nagyvárosában. Ősszel évről évre hatalmas fekete szmogfelhő alakul ki Kairó és a Nílus deltája fölött. Kairóban kaotikus a hulladék-kezelés, a város minden ellenőrzés nélkül terjeszkedik, a művelhető földterület pedig nagyon korlátozott. Az éghajlat felmelegedése további aggodalom forrása, egyrészt a szárazságok gyakoribbá válása, másrészt a tenger szintjének emelkedése miatt. Ezek a problémák régóta ismertek a kutatók és a szakértők körében, de a Mubarak-rendszer képtelen volt megoldást találni. “A hulladék mennyisége évről évre nő, és a helyzet csak rosszabbodik a zavaros bürokrácia következtében: számos hatóságnak van beleszólása az ügyekbe, de egyik sem igazán felelős az eredményért” – jelentette ki Rami El-Serbini, a kairói egyetem tanára.

Hasonló a helyzet a vízgazdálkodásban, amely tucatnyi hatóság illetékességébe tartozik. A Mubarak-kormányzat tehetetlensége azonban főleg a korrupcióból következett. Hoda Komel, egy libanoni szakértő azt hozta fel ennek példájaként, hogy már 5 évvel ezelőtt 21 súlyos környezetszennyezési forrást azonosított egy kairói parlamenti vizsgálat – ám semmit nem történt azok felszámolására. A gyártulajdonosok környezetvédelmi berendezések felszerelése helyett inkább a hatóságokat próbálják megvesztegetni. Komel szerint a változáshoz személycserékre lenne szükség, de noha a forradalom a korrupció ellen irányult, ma még jórészt ugyanazok a miniszterek és az igazgatók, mint korábban. A hadsereg is része a rendszernek, és mélyen benne volt a korrupcióban.
Tunéziában a problémák hasonlóak, bár Burgiba elnök idején, 1957 és 1987 között az akkori kormányzat nagyobb figyelmet fordított a víz-, a hulladék- és természeti kincsekkel való gazdálkodás problémáira. Ám a helyzet kényes.
Rafik Miszaui tuniszi környezetvédelmi szakértő szerint a vízellátás helyzete kritikus. “Egy lakosra évente csak 500 köbméter víz jut, a víztároló rétegek kapacitását a végletekig megterhelik, 108 százalékosan használják ki. A sivatagosodás, a tengerpart eróziója és az urbanizáció nyomán Tunézia évente elveszti művelhető földjeinek 1 százalékát, és az éghajlat változása következtében már észrevehetően nő a tengervíz szintje.”

A Ben Ali-rendszer utolsó éveiben a közigazgatásba olyan szervilis személyeket neveztek ki, akik a diktátor családjának kiszolgálásában jeleskedtek, például szemet hunytak afölött, ha védett körzetekben építkeztek. A forradalom idején a korábban még érvényesülő szabályozásokat is megszegték, így például a nemzeti parkok kerítéseit lebontották és háziállatokat vittek a vadvédelmi területekre, mintegy megszüntetve a Ben Ali-rendszernek tulajdonított korlátozásokat – holott ezek a térségek már a Ben Ali-rezsim előtt is nemzeti parkok voltak, ahol antilopokat, struccokat és más állatokat honosítottak. Miszaui attól tart, hogy a demokráciában figyelmen kívül hagyják a környezetvédelmi követelményeket, a természeti kincsek védelmét, például mindenfelé kutakat fúrnak. “Ebben az átmeneti szakaszban az állam gyenge, és a civil társadalom környezetvédelmi tudatossága csökkent az előző időszakban.”

Az ökológiai problémák tehát szorosan összefüggnek a politikai fejlődéssel. Tunéziához és Egyiptomhoz hasonlóan az egész térségben igen nagy a demográfiai nyomás, ami a környezetvédelmi korlátok lebontására vezethet. A Plan bleu regionális igazgatója, Henri-Luc Thibault szerint a Földközi-tenger melletti országokban 2030-ig várhatóan 75 millió fővel nő a lakosság. Az egyiptomi változások kiszámíthatatlan hatást gyakorolhatnak a Nílus vizének megosztására is, ami már hónapok óta feszültséget okozott a folyómenti államok között. Ma az Egyiptom és Szudán által 1959-ben aláírt egyezmény a mérvadó: ez a víz háromnegyedét Egyiptomnak, egynegyedét a felső folyás menti Szudánnak biztosítja – ám a felső szakaszok mentén lévő több más állam, így Etiópia, Kenya és Uganda is részt követel a vízhozamból, hogy növekvő lakossága számára áramot termelhessen és öntözési lehetőséget teremtsen. A három ország 2010. május 14-én megállapodást írt alá arról, hogy együttműködnek e cél érdekében.

Egyiptom mindeddig ragaszkodott a status quo-hoz, de az átmeneti időszak nem kedvező számára. A három ország egyezménye akkor lépne életbe, ha egy negyedik is csatlakozna hozzá, ám Hoszni Mubarak kormányzata ennek megakadályozása érdekében sikeresen gyakorolt nyomást a még szóba jövő Burundira és a Kongói Demokratikus Köztársaságra. A két ország 2011. május 14-ig nyilatkozhat. Dél-Szudán függetlenné válása újabb bizonytalansági tényezőt teremt e téren: ha csatlakozik az 1959-es megállapodáshoz, Szudán megoszthatja vele kvótáját – ezzel azonban az járna, hogy Dél-Szudánból csatornát építenének az ország északi része és Egyiptom felé, ami népszerűtlen az új államban. Ezért előfordulhat, hogy Dél-Szudán az inkább a folyó felső folyásánál lévő országokkal fog össze – írja a Le Monde.