Alternativ Energia www.alternativenergia.hu
Kapcsolódó cikkek
Száz méter magasban több tíz tonnás építőelemekkel legóznak a szélerőműipar alpinmérnökei. Jelenleg 120-nál több magyar dolgozik így Angliától Dél-Afrikáig a Siemens szélpark-projektjeiben, de a zöld szegmensben elfoglalt nagyhatalmi státusunkról mégis alig hallott valaki. A hvg.hu magyar szélturbina-építő mesterekkel beszélt.
„Ha egy társaságban bemutatkozom, és megmondom, hogy mi a foglalkozásom, akkor az, hogy szélturbina üzembe helyező szakmérnök vagyok, éppen olyan hatást vált ki, mintha azt mondanám, hogy ufó vagyok, békés szándékkal jöttem” – jellemzi szakmája hazai ismertségét a 28 éves Róbert. A csak kettő, illetve három évvel idősebb Miklós és István ezen csak mosolyog, itthon nekik is hasonló tapasztalataik vannak.
Magyarországon a 2006-os botrányos kvótaosztás óta nem adtak ki engedélyt szélenergia-kapacitás kiépítésére. Ezért nem túl meglepő, ha idehaza kevéssé ismert, hogy az utóbbi években a Siemens a világ egyik megkerülhetetlen iparági óriásává terebélyesedett. 2004-ben a német vállalat úgy lépett piacra, hogy megvett egy néhány száz fős dán céget (az 1980-ban alapított Danrgegn Vindkraftot, aminek ekkor már Bonus Energy volt a neve), amiből mára olyan globális gyártó és szélpark-építő mamut fejlődött ki, mely rutinból képes gyors egymásutánban átadni öt top tengeri termelőegységet. Ezek együttes mérete a Paksi Atomerőmű termelőerejéhez mérhető.
A Siemens Wind Power eredményeiben komoly szerepe van annak az immár több mint 120 magyar mérnöknek és technikusnak, akik nélkül az EMEA (Európa, Közel-Kelet és Afrika) régióban efféle projekt ma már nehezen elképzelhető. Az idehaza teljesen ismeretlen csapat tagjai jelenleg is több mint 20 építkezésen (szakzsargonban: site-on) dolgoznak. Három itthon lévőt közülük a hazai leányvállalat Gizella utcai telepén sikerült elcsípnünk.
A hajón derült ki: tengeribeteg
Az első magyarokat 2009-ben toborozták, tizenhatuk közül ötöt a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karáról halászta a Siemens. A mai technikusgárda többsége diplomás, tizedük fordult meg a BME-n. Miklóst, aki benne volt az első, nyolcfős csapatban az egyetemi állásbörzén fedezték fel. Egy személyes beszélgetést követően – ahol a megbízható angol nyelvtudást és a kellő műszaki orientációt ellenőrizték – a kiskunhalasi fiatalembernek gyorsan kellett döntenie. 2009 augusztusa már Dániában érte, ahol az alapozó képzést kapták. „Úgy fogadtak minket, és úgy is éreztük magunkat, mintha a Marsról jöttünk volna” – meséli Miklós, aki leginkább világot akart látni, de a „nem éppen pehelysúlyú fizetés” sem volt ellenére.
Akkoriban még a tengeri (offshore) site-okra is vittek dolgozni magyarokat. Noha az első munkája egy partközelinek mondható építkezésen volt, az már az első nap kiderült, hogy nem bírja a hullámokat. Végig tengeribeteg volt, de görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy megfeleljen az elvárásoknak, és elvégezze a rábízott feladatokat. „Eleinte tanonc voltam. Ez azt jelenti, hogy meg kellett tanulnom mindent a helyszínen installált turbina fizikai felépítésével, bekábelezésével és az összes munkafázissal kapcsolatban.” Aztán kiderült, a dániai alaptréningen tényleg csak az alapokat mutatták meg – és legfőképpen azt, hogy miként lehet akár 100 méteres magasságban biztonságosan használni a „böhöm nagy, drága és veszélyes szerszámokat”.
Terepre akart menni
István 6 év irodában ülés után döntött úgy, hogy egy percet sem bír ki korábbi munkakörében. Ő arra emlékszik legszívesebben, hogy már a legelején azt éreztették, hosszabb távra terveznek vele. „Terepre akartam menni, szerelni akartam, létrehozni valami értelmes dolgot. És itt az fogadott, hogy tanuljak minél többet, mert szükségük van rám. Ez minden zöldfülű álma” – magyarázta. Őt már nem csupán Dániába, hanem Angliába és Németországba is elküldték, ahol az eszközhasználaton és a projektben gondolkodáson kívül sok munkabiztonsági tréningen esett át.
Offshore site-on kezdett ő is, egy tengeri végszerelést előkészítő szárazföldi állomáson dolgozott. Alföldi származásával magyarázza, hogy az ottani emlékek beégtek az agyába, ahogy a partról nézi a sirályokat, és az orrában érzi a tengeri levegőt. Tanoncként indult ő is, lépésről lépésre tanulta meg az összes munkafázist. Amikor a kiképzésnek vége lett, Szardíniára delegálták üzembe helyező technikusnak, akinek az a legfőbb feladata, hogy a rendszerek indítása előtt minden hibát kiszúrjon.
Meg kell tanulni kezelni a félelmet
A 28 éves Robi a trió kakukktojása, abban az értelemben, hogy sosem járt a BME-re. „Előző életében” hivatásos katona volt. Öt évig repülőgépeket – előbb MIG 29-eseket, majd Gripeneket – szerelt. Bő két évvel ezelőtt egy nap arra ébredt, hogy nem akar 24/72 órás beosztásban a légtérvédelmi szolgálatnál dolgozni. „Túl nyugis volt, nem volt semmiféle kihívás, és azzal sem voltam elégedett, amit ezért cserében az állami szféra kínált”. A váltáshoz kapóra jött, hogy a párkapcsolatában is „változás állt be”.
Robinak az alapozási időszakból leginkább Newcastle maradt meg, és hogy mennyire meglepte, amikor megtudta, a cég a jelentkezőknek csak az 5-6 százalékát veszi végül fel. Ma úgy látja, hogy akik nem estek ki a rostálás során, azokban nemigen maradhatott félelem. „Mindent, minden körülmények között!” – hangzik a cég szlogenje, ami azt jelenti, hogy “100 méter magasban, egy szál kötélen lógva is biztosan kell fogni a 80-as csavarkulcsot, hiába himbál meg időnként egy kicsit a szél”.
A felvételi eljárás többször visszatérő moduljai voltak a különböző „magassági majrétesztek”. Először volt, akit teljesen leblokkolt a félelem, de az alpintechnikai gyakorlatok sokat segítettek az ilyen helyzetek helyes kezelésében. „Mindenkinek remeg egy picit a lába” – vallja be Robi, aki szerint a kulcs az, hogy “gyorsan rájössz, ezt hogyan kezeld”. Félelemben ezt a munkát szerinte nem lehet végezni, mert a félelem hibákat szül, ami nem megengedhető. Robi ma már rutinos róka, az üzembe helyezési munkálatok egyik kulcsszereplője.
A teljes cikk itt olvasható.
