Alternativ Energia www.alternativenergia.hu
Isten látja lelkünk, nem tudjuk. Olvastunk, kutakodtunk, értelmeztünk, és falakba ütköztünk. A szakvélemények ugyanis nagymértékben eltérőek arról, hogy most akkor aggódjunk-e az üvegházhatású gázok kibocsátása miatt, vagy hagyjuk a francba az egészet, mert nem kell bedőlni minden rémhírnek.
Egy dolog biztos: az Európai Unió úgy tűnik lendületbe jött a klímaváltozás elleni harc frontján. Az új széndioxid elleni csodafegyver neve CCS (carbon capture and storage), azaz többek között a villamosenergia-termelés során is megtermelt CO2 föld alatti tárolókba száműzés, írja az aramara.blog.hu. Hogy a csodafegyver konkretizálódásának mik lehetnek az előnyei vagy buktatói, azt próbálta kideríteni a CO2EuroPipe kezdeményezés tanulmánya. A dokumentum sarokszámai: 22 ezer kilométernyi széndioxidot szállító vezetékrendszer keresztül-kasul Európában, 2050-re évente 1200 millió tonnás szállítási kapacitás, 50 milliárd euró (jelenlegi árfolyamon úgy 15 000 milliárd forint) értékű teljes beruházási költség. Ha tehát minden az EU tervei szerint alakul, nagyjából 300 leválasztási pontról évente egymilliárd tonna széndioxid utazik majd a 22 ezer kilométeres vezetékhálózaton a tengeralatti tárolási helyére vagy a kimerült gáz- és kőolajmezőkre Európa szerte. Hogy ez megvalósulhasson 2020-tól, jelenleg is több pilot-projekt zajlik széntüzelésű erőművek védőszárnyai alatt.
Egyáltalán kell ez nekünk?
A carbon capture and storage (CCS; széndioxid leválasztás és raktározás) egy olyan technológiai folyamat amelynek révén megelőzhető, hogy az ipari tevékenységek (elsősorban például áramtermelés) során keletkező széndioxid a légkörbe jusson. Az eljárás során a nagykibocsátók által „termelt” CO2-t leválasztják, majd vezetékeken olyan földalatti „tárolókba” (általában kimerült szénhidrogénmezők) juttatják, ahonnan az nem szabadulhat ki a légkörbe. Az eljárás tehát hasonlít a nukleáris hulladékok összegyűjtöm-becsomagolom-elzárom hulladékkezelési módszeréhez. Tehát elnézve a jelenlegi klímaváltozási tendenciákat, a kérdésre rá is vághatnánk az igent. Azonban a kását itt sem eszik olyan forrón. Egyes kutatások szerint az eljárással a légkörbe kerülő széndioxid mennyisége akár 70-90 százalékkal is csökkenthető egy CCS technológiával élő üzem esetében. Ennek némileg ellentmond a tény, hogy az eljárás igencsak energiaigényes folyamat, az ezzel élő energiatermelő egységek akár 20-40 százalékkal is több fosszilis energiahordozót fogyaszthatnak. Tehát a kérdés adott – amit nyerünk a réven, azt vajon nem veszítjük-e el a vámon? A választ persze minden megkérdezett vérmérséklete (és elkötelezettsége) mentén adja meg a kérdésre.
Ugyanakkor, van a történetnek egy harmadik oldala is, mégpedig a költségek. Az elérhető számítások alaphangon is 20-35 százalékkal magasabbra becsülik a CCS technológiával felszerelt erőművekből származó áram árát, mint a CCS nélküli egységekből érkezőét. A költségeket áradásul tovább növeli, hogy az erőművek jó része nem a széndioxid-tárolásra ideális geológiai formációk közelébe települt évtizedekkel ezelőtt, a szállítás pedig (csövek, kompresszorok, stb.) erősen költségnövelő tényező. Ugyanakkor természetesen az újonnan épülő erőműveket már célszerű lesz ilyen helyek közelébe telepíteni, ráadásul az új technológiai megoldások is csökkenthetik a költségeket.
Amit megtermelünk, az azért még megmarad
És ami megmaradt, az Murphy törvényei szerint biztos, hogy előbb-utóbb valami olyat csinál, amit nem várnánk tőle. Jelen esetben a tektonikai mozgások révén a mondjuk 30-40 éven át gyűjtögetett gázmennyiség hirtelen (vagy nem is olyan hirtelen) felszivárog a légkörbe. Nyilván a balesetekkel nem illik előre számolni, mert mindent úgy építenek és terveznek, hogy mindennek ellenáll, de azért mégis: vajon melyik a jobb, ha egy nagy adag széndioxid egyszerre szabadul a légkörbe, vagy ha folyamatosan (esetleg egyre csökkenő mértékben) jut el a légkörbe? Hát leginkább is véleményes a dolog, és ugye ez a legnagyobb kérdés a nukleáris hulladékok kapcsán is.
Valóra válhat az álom?
Ezt egyelőre még a tanulmány készítői sem tudják megmondani. A technológia rendelkezésre áll, a finanszírozás már nehezebb kérdés, de az általa támasztott akadály is megugorható. A szervezeti probléma már nagyobb horderejű: elég csak arra gondolni, hogy 27 tagországban kell összehangolni a biztonsági és működési standardokat, megtervezni és engedélyeztetni az infrastruktúrát, felállítani a minőségi kritériumokat és biztosítani a minden igényt kielégítő jogszabályi hátteret. Szóval a projekt szenved az összes uniós nagyprojekt nyűgjétől. Ráadásul ennek esetében hatványozottan igaz, hogy minél több csoport tolakodik a kondér mellé, annál sanszosabb, hogy végül mindenki éhen marad. A különböző érdekekkel, időrendekkel, üzemelési standarddal rendelkező érdekcsoportok (szállítóvezeték-üzemeltetők, a tárolók üzemeltetői, erőművek, stb.) együttműködésének megszervezése nem lesz zökkenőmentes. Főleg ha az egyenletbe belépnek az ellenérdekelt felek is (pl. ha nálunk kifutnak a szenes erőművek, miért áldoznánk pénzt, paripát, fegyvert egy számunkra felesleges beruházásra?). Ráadásul az üzleti modell sem létezik még – az alapul vehető ETS (az EU széndioxid-kvóta kereskedési rendszere) egy mesterséges piac, annak minden hátrányával. Ja, meg politikai elköteleződés sincs a kezdeményezés iránt: azzal mindenki egyet ért, hogy jó lenne, de konkrét nemzeti vállalásokról még nemigen hallani.
