Alternativ Energia www.alternativenergia.hu
Kapcsolódó cikkek
Tíz éven belül negyedszer csapott le pusztító szélvihar a Magas-Tátrára május közepén, miközben az erdők még alig heverték ki a 2004-es nagy katasztrófát. Hegygerincen átbukó, 150–200 kilométeres szelek mindig is voltak a világ legkisebb magashegységében, de csak az emberi beavatkozás miatt tudnak ekkora károkat okozni. Árvai Mátyás geográfus összefoglalója.
Tíz évvel ezelőtt elképzelni sem tudtunk olyan természeti katasztrófát, amely 2004-ben a Magyarországhoz közel fekvő Magas-Tátrában következett be. November 19-én az esti órákban pusztító erejű szélvihar csapott le a tátrai erdőségekre és falvakra. A szélsebesség a magasabb csúcsokon meghaladta a 200 km/órát. A szél a hegység szlovákiai oldalán több mint 12 ezer hektárnyi erdőt döntött ki, illetve rongált meg. A fák elszállítása és a letarolt erdőségek újratelepítése évekig tartott. A világ legkisebb magashegységében legutóbb 2014. május 15-én csapott le brutális szélvihar.
Mi történik a Tátrában?
Kevéssé ismert tény, hogy majdhogynem napra pontosan, 1915. november 18–19-én a nyolcvankilenc évvel későbbi katasztrófával közel egyenértékű szélroham tizedelte meg az Ó- és Új-Tátrafüred (Stary- és Novy Smokovec) közötti erdőket. A vihar csaknem az összes fát kidöntötte 2200 kataszteri hold (1266 hektár) erdőterületen. Az akkori közhiedelemmel ellentétben nem forgószél tarolta le a területet, hanem – a régi helyiek által „lengyel szélnek” nevezett – északi irányból a gerinceken átbukó szél pusztított.
A vihar jelentős változásokat okozott a Magas-Tátra erdeiben megbúvó üdülő- és sporttelepülések környezetében: megszűntek a sűrű, vadregényes fenyőerdők a százéves szanatóriumok és szállodák mellett. A legendás tátrai rengetegből kopár, mellmagasságú tuskókkal tarkított hegyoldalak és szüleink, nagyszüleink történetei maradtak utolsó hírmondóknak.
De valóban olyan ősi erdőkről volt szó? A válasz kevésbé romantikus. A tátrai rengeteg már régen monokultúrás, azaz egy fafajból álló erdővé vált, mert a 19. században nagy mennyiségben telepítettek lucfenyőt, és ezt a 20. században is folytatták. Ennek eredményeképpen a 1000-1200 méteren fekvő települések határában is lucfenyvesek húzódtak/húzódnak, pedig ebben a magasságban még megél a kőris, a bükk, valamint a gyertyán is.
Mint az később kiderült, a lucfenyő azért nem bizonyult jó választásnak, mert a nagy szélviharok idején a néhol gyökerestül kicsavart fák dominószerűen döntik ki egymást a monokultúrás és ugyanolyan korú fákból álló fenyőerdőben. A lucfenyők úgynevezett tányérgyökérzete ugyanis nem hatol egy méternél mélyebbre a talajba, így nagyon érzékeny a széldöntésre (ellentétben például a vörösfenyővel). Az erdőgazdálkodásnak ez a formája tehát nagymértékben okolható azért, hogy a hegygerincen átbukó, úgynevezett főntípusú szelek, a lejtőviharok ilyen óriási károkat tudtak okozni a 20. század elején, illetve 2004-ben és 2014-ben egyaránt.
A teljes cikk itt olvasható.