Egy fenntarthatóbb világ hősei

Hogyan ábrázoljuk a médiában azokat a példamutató figurákat, akik egy fenntarthatóbb világ létrejöttéért küzdenek? Semmiképpen sem ajnározással. Ebbe az egyébként tanulságos hibába esik a The Starfish Throwers című film. A minneapolisi Jesse Roesler alkotását a Thessaloniki Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk.

A film címe Loren Eiseley amerikai antropológus-filozófustól származik: egyik írása egy fiatal fiúról szólt, aki visszadobja a parton rekedt tengeri csillagot a vízbe, hogy az tovább élhessen. Ugyanilyen segítő embereket állít kamerája elé Roesler. Az indiai Narayanan Krishnan jól kereső szállodai séfből lett a nincstelen hajléktalanok élelmezője, aki az év minden napján Mandurai utcáin furikázik furgonjával, megáll, ha meglát egy koldust és élelmet nyújt át neki.

De ez nem elég az emberbarát szívének: időnként el is visz egy-egy koldust és saját kezűleg megborotválja, megnyirja és megfürdeti a ki tudja miféle kártevőktől nyüzsgő testüket! Családja eleinte azt hitte, elment a józan esze, de aztán belátták, hagyni kell, hogy a családfő tegye, amit akar. Össze is gründölt pénzt egy menhely felépítésére. Aztán elnyerte a CNN Heroes díjat is.

Katie Stagliano

A 15 éves Katie Stagliano áldásos tevékenysége azzal kezdődött, hogy veteményeskertjében egy gigantikus káposzta nőtt a kertjében. A mesébe illő kezdetet páratlan sikersztori követ: országos mozgalmat indít Amerikában a zöldség- és gyümölcstermesztés népszerűsítésére az iskolai udvarokon és a gyerekek otthonának kertjeiben. És arra buzdít mindenkit, adakozzon friss termést a szegényeknek.

Ő sem elégedik meg ennyivel: a rászorulóknak rendszeresen szervez ingyenkonyhát, önkéntesekkel. (Nem csekély elfoglaltság ez, hiszen közben a suliban is helyt kell állnia, jó jegyeket kell szereznie.) Bővül a rajongói klub, és amikor már elég pénz van rá, laptopot is vesz a veteményezős mozgalom egy-egy ifjú tagjának. (Egy ilyen adakozó számítógépajándékozást a kamera is megörökít. Egy színesbűrő család otthonában.) Végül Bill Clinton előtt kap díjat.

Mellesleg ez a lány a legfurább alak az egész filmben: úgy viselkedik, mint amikor egy kamaszlány a tükör előtt kelletti magát. Tündi-bündisen. Nem érződik benne egy kamaszlány közvetlensége vagy vagánysága. Mesterkéltnek hat. (Felmerül, vajon mennyire van rajta tudatalatti szülői nyomás, hogy heroikus legyen?) De lehet, hogy csak én olvasom félre a testbeszédét és az arckifejezéseit.

Allan Law

Allan Law általános iskolai tanárból lett a szegények segítője. Eleinte kirándulásokra vitte az osztályait, a McDonalds-ban fizetett ételt minden diákjának, aztán rákapott a közétkeztetésre. Minden este kisbuszával járja az ikervárosnak nevezett Minneapolis/St. Paul utcáit -amely közel van a kanadai határhoz, tehát északi fekvése miatt különösen zordak a telek itt-, hogy szendvicseket osszon a hajléktalanoknak és az otthonról elkergetett vagy megszökött, csellengő fiataloknak. Praktikus elme: zoknit, takarót is ad nekik. Meg aprópénzt, hogy felülhessenek a tömegközlekedési járatokra megmelegedni egy pár órára. (Amerikában ugyanis estére bezárnak a hajléktalan menhelyek. Rémes.) Minden este 7000(!) embert lát el.

Van egy pillanat, ahol feltárul, milyen őrült méretekben dolgozik. Otthon hatalmas, embernagyságú frigókban raktározza a szeletelt kenyereket, felvágottakat. Már a méretük meghökkentő. Tudjuk, tulajdonképpen megszállottak portréja ez a film.

Sosem támadják meg, a bűnbandák nem cseszegetik. Kemény pasas: ha valaki kikezdene vele, jól ellátná a baját. Ha pedig valaki piára, cigire költené az aprópénzt, ő az első, akinek fülébe jut (hiszen mindenkit ismer). És számon kérné az illetőn a dolgot. Önkéntesekre támaszkodik, ajándékai nagy tornatermi szendvics-csomagoló maratonokon készülnek.

Ő a legszimpatikusabb hérosz a filmben. A pózolásnak még a leghalványabb jele sem sejlik fel személyiségében, ahogy a pátosztól is tartózkodik, ami például nem mondható el az indiai élelmezőről. Allan Law kissé szemérmesnek tűnik, esze ágában sincs hősködni. És egyedül nála látni, hogy igazi emberbarát. Barátja is azoknak, akiket segít. Nem a saját nagylelkűsége személytelen, névtelen alanyaiként kezeli őket, hanem haverokként. Minden hajléktalant ismer, névről, megkérdezi, kivel mi van. Mintha a fél város a családja lenne. Amikor rákos lesz és a műtétre kórházba kell vonulnia, látni, hogy mindenki aggódik érte.

Rendezői hibák

Már a 15. percben az érezni, hogy a káposztatermesztő kislány ábrázolásában túl negédes a zene, túl “rajongós” a film hangvétele. A rendező már ekkor felrakja a glóriát alanya feje fölé, holott az normális esetben legfeljebb egy lírai záróképben, zárójelenetben lehetne -filmes szempontból- ízléses és helyénvaló.

Aztán a néző csakhamar rájön: a film egészében árad az ájtatos zene. Mert a rendező műve minden egyes pillanatában azt sulykolja a közönségbe a hőseiről: “Milyen remek emberek ezek!” Ez olyan lenne, mintha egy újságcikk minden harmadik mondatban felkiáltana az újságíró: “Ugye milyen jófej?” vagy “Hát nem nagyszerű?” Világos, hogy ez nem a zsurnaliszta dolga. A soraiból kell, hogy ez leszűrődjön az olvasóban. Ez a dokumentaristára is érvényes.

A dokumentumfilmeknek alapvetően két fajtája van:

Hónapokon, éveken át követi alanyát, időben kibontakozó eseménysort ábrázol. A kamera résztvevőként van jelen, objektívje előtt születik meg a “történelem”.

Javarészt múltbeli történéseket elevenít fel, egy lezárult történetet mutat, történészi szempontból rekonstruál.

Ebben a filmben a legérdekesebb sztori a minneapolisi szendvicses emberé, mert ott Roeslernek -a város polgárként- lehetősége nyílik, hogy kövesse alanyát, ahogy autójával grasszál az utcákon.

A sztárkreáló rendezői lihegés helyett jobb lett volna némi távolságtartás és objektív oknyomozó újságírói megközelítés. Történik rá utalás például, hogy Katie-t egyesek cikizték az iskolában. A városbeliek közül pedig jó páran azt a tanácsot adták, ne foglalkozzon a szegényekkel, a leszakadókkal, mert nem érdemlik meg. Azért nem sikeresek, mert nem hajtanak eléggé. (Tipikus amerikai vélekedés egy siker- és pénz centrikus társadalom megszállottságának leképeződése.) Miért nem interjúvolja meg őket? Miért nem ütköztet érveket a lány nézetei, az őt mindenben büszkén támogató szülei és az őket kritizálók között? Ennek elmulasztása súlyos rendezői hiba.

Nem sokat tudunk meg a szendvicsosztó ember magánéletéről sem. Voltak szerelmei? Voltak, akik hülyének nézték? Roesler azzal is adós marad, hogy az orrunkra kösse, két amerikai hőse vajon miből él, hogyan finanszírozza világjobbító akcióit. Ahhoz túlságosan éljenző és levegőben járó ez a film.

forrás: piacesprofit.hu

Ajánlott tartalom

Az orvvadászat vezetett az agyar nélküli elefántok kifejlődéséhez

Az elefántokat az agyaruk miatt gyilkoló orvvadászat vezetett az agyar nélküli elefántok kifejlődéséhez egy új tanulmány szerint.