Alternativ Energia www.alternativenergia.hu
Kapcsolódó cikkek
Egy járás kistelepüléseinek intézményei átlagosan 2 megawattnyi összes hőigényt jelentenek, ezt körülbelül 1.650 tonna tüzelőanyaggal lehet kielégíteni évente. Ennek alig 4-6 százalékát képes fedezni a települési zöld hulladék.
A maradék beszerzése viszont fejtörést okoz, nem biztos, hogy az önkormányzatok és intézményeik fel vannak erre készülve, ráadásul a szállítás elviheti a fűtőanyag árelőnyének jelentős részét, írja az orientpress.hu. Az AERD Megújuló Energia és Régiófejlesztő Zrt. szakértői szerint megoldást jelenthet, ha a járások területén különböző konstrukciók mellett saját tüzelőanyag-gyártási kapacitások épülnek ki. A modell Ausztriában lassan egy évtizede működik. A legutóbbi felmérések szerint az elmúlt 15 évben több mint duplájára emelkedett a közepes – 100 kilowatt és 1 megawatt közötti (jellemzően néhány intézmény hőellátásáért felelős), valamint a nagy – 1 megawatt feletti – biomassza alapú fűtési rendszerek száma. „A beépített hőtermelő kapacitások már mindkét rendszer esetében elérik az 1000 megawatt körüli értéket” – mutat rá a modell sikerességére Makra József, a régiófejlesztés lehetőségeit energetikai rendszereken keresztül vizsgáló AERD Zrt igazgatóságának elnöke. A siker kulcsa a megfelelően koordinált kistérségi összefogás, és ennek mentén a helyi biomassza-lehetőségek szervezetszerű kiaknázása.
Nyugati szomszédunk esetében a tüzelőanyagot szinte kizárólag a faapríték biztosítja. Idehaza viszont a kihasználatlan lehetőségeket a mezőgazdasági melléktermékek és az energianövények jelenthetik. A KSH adatai szerint a hazai termőterületek 66 százalékán termelnek kalászos növényeket, a szalmának viszont csak alig 60 százalékát takarítják be a gazdaságok. A maradékot korábban elsősorban beszántották, vagy tarlóégetéssel semmisítették meg – ez utóbbi azonban ma már tilos. A magas cellulóztartalmú szalma beszántása viszont nagy mennyiségű nitrogéntartalmú műtrágya felhasználását vonja magával. „A felesleg begyűjtése és energetikai alapanyagként történő feldolgozása, hasznosítása viszont hatalmas értékkel bírhat az érintett térségek számára. Ráadásul nagy mennyiségekről beszélünk, főleg ha a ma még 90 százalékban felhasználatlan kukorica- és napraforgószárat is hozzávesszük” – mutat rá Makra József.
A termőterületeken 30-50 kilométeres vonzáskörzetből biztosítható az éves teljes fogyasztást kielégítő tüzelőanyag-mennyiség több önkormányzat intézményei számára is, számolták ki az AERD energetikai szakértői. A térségben fel nem használt mennyiség pedig továbbértékesíthető. Körülbelül 20 megawatt – ez körülbelül 12-15 apró kistelepülés intézményeinek együttes fűtési szükséglete –hőigény esetében egy brikettáló üzem létesítése már megtérülő beruházás. Ennek a hőenergia-szükségletnek a biomassza alapokon nyugvó kielégítése évente 4,8 millió köbméter földgázt vált ki. 20 megawatt esetén a tüzelőanyagok árán tehát 600-620 millió forintot spórolhatnak az önkormányzatok évente. Ehhez járulnak még a térségi gazdaságfejlesztés egyéb járulékos előnyei. Napjainkban ezek közül a legfontosabb a munkahelyteremtés. „Megvizsgáltuk egy-egy ilyen beruházás munkahelyteremtő hatását és azt láttuk, hogy csak az üzem háromműszakos működtetése 8-12 családnak teremt megélhetést. A begyűjtési időszakban pedig akár közmunkaprogram keretében lehet értelmes, értékteremtő munkát adni az embereknek” – ismereti az energetikai régiófejlesztési lehetőségek terén végzett belső felmérések eredményét az igazgatóság elnöke. A mezőgazdasági melléktermékek felvásárlása a gazdálkodók számára teremt kiszámítható extra bevételi forrást, teszi hozzá. A járási tüzelőanyag-gyártó bázis egyéb szociális terheket is levehet a települések válláról. Sok esetben probléma, hogy a települések miként segítsék nehezebb anyagi körülmények között élő lakosaikat. Tekintettel arra, hogy a brikett gond nélkül eltüzelhető cserépkályhában, vegyes tüzelésű kazánban is, szociális juttatásként az önkormányzat saját termelésű brikettel segítheti a családokat, a fennmaradó mennyiséget pedig kedvező áron értékesíthetik a település további lakosai számára.
Mindezen előnyök ráadásul kigazdálkodható beruházások mellett jelentkeznek. Egy 20 megawatt fűtési hőigényt kiszolgálni képes, óránként 1,5 tonna kapacitású brikettáló gépsor 70-75 millió forintos költséggel létesíthető. A telephely fejlesztése – elektromos hálózat bővítése, épületek átalakítása – további 15-20 millió forintból fedezhető. Ezeket a költséget akár a járások is kigazdálkodhatják, de megfelelő együttműködési konstrukcióban erre szakosodott cégek is vállalják azok felépítését és üzemeltetésért. „Ez utóbbi esetben extra bevételként jelentkezik a helyi iparűzési adó és a telephely ára, bérleti díja. Ezeket akár termékkel is megválthatja a vállalkozás, de sok esetben vállalják például a közmunkások foglalkoztatását is, cserébe pedig olcsóbban adják a települések intézményeinek a tüzelőanyagot” – mondja Makra József. Arra a kérdésre, hogy miért nem terjed el itthon a fenti modell, mikor Ausztriában példátlan sikernek számít, a válasz megdöbbentő: a járási, települési döntéshozók nem ismerik a rendelkezésükre álló lehetőségeket, illetve a járási energetikai szakértők is hiányoznak a rendszerből, akik hozzáértőként segíthetnének dönteni a településvezetőknek. „Ez vezetett ahhoz, hogy jó néhány önkormányzat most azzal küzd, hogy az állami pályázat segítségével lecserélt kazánjait fűtőanyaggal ellássa. Ráadásul hátráltatják a modell elterjedését a települések érdekellentétei is, amelyek elsősorban a helyi bevételek körül csúcsosodnak ki” – mutat rá a hátráltató tényezőkre Makra József.
